Amikor vendéglátóink elhatározták,
hogy új otthonba költöznek, egyúttal azt is eltökélték, hogy csak és kizárólag
huszadik század elején épült, budai házban lévő lakás jöhet számításba. Ezen a
téren konzervatív az ízlésük, békebeli közegben érzik igazán otthon magukat, s
szeretik, ha a környezetüknek van bizonyos patinája. Olyan lakásra vágytak,
amelynek kényelmes a térbeosztása, gyönyörűek a nyílászárói – egyszóval mesél a
múltról.
Nyakukba vették a város lehetséges
kerületeit, és a következő kilenc hónapban – írd és mondd! – pontosan
háromszáznyolcvanöt lakást néztek már meg, mikor rábukkantak az igazira. A
háromszobás, százhúsz négyzetméteres lakás egy 1904-ben épült házban „várt”
rájuk – azonnal meg is vették. Lenyűgözte őket a parádés méretű nappali, előtte
az igazi, békebeli terasszal, az eredeti állapotú ajtók, ablakok, a kézi
kivitelezésű, eredeti stukkók. És nem utolsósorban az a tény, hogy a kiszemelt
ingatlan fölött épp eladó volt egy, a külső lépcsőről megközelíthető, ötven
négyzetméteres, kétszobás lakás is.
A családfő fantáziája tüstént
működésbe lépett, megszületett a terv: a külső lépcsőből belső kell formálni,
és össze kell kapcsolni a két lakást. Miután az egyébként jó állapotban lévő
alsó szintet gondosan felújították, belevágtak a külső lépcső beltérivé
tételébe, amely mindössze tíz négyzetmétert vett igénybe – ekkora alapterületű
„lépcsőházzal” kötötték össze a két szintet. A „lépcsőház” egyéb funkciót is
kapott, nevezetesen itt kapott helyet a polcrendszerrel bélelt dolgozószoba.
A lakást magától értetődően régi
bútorokkal rendezték be; ezek egy része családi örökségből való, a többi pedig
régiségboltokból származik. A nagy körültekintéssel felújított, eredetiségüket
tökéletesen őrző stukkók, ajtók és ablakok nem is tűrnének meg mást – és
természetesen a háziak sem. Az egyetlen „mai” darab a nappali falát borító,
hatalmas könyvespolc, minden más a múltról mesél. Még a terasz eredeti minták
alapján készült a kovácsoltvas padjai és asztala is.
Forrás:
lakaskultura.hu
